A vad folyam
Meg áll az idő, s életre kél a csoda,
Lenyűgöz vad szépséges moraja,
Rajongva figyelem minden moccanását,
Sziklákból kitörő erőteljes rohanását.
Makacs, akarnok és szabad,
Varázsa rabul ejt, s szeretetet fakaszt.
Irányíthatatlan erővel halad, alá bukva a mélybe,
Az élet kegyetlen, kiszámíthatatlan rémségébe.
Mindennek meg van az ára,
Az élet ítélte Őt magányra.
Viszi hordalékát, görgeti, sodorja,
Szívén vérkarc lenyomatokat hagyva.
Oly sokan bántották, s léptek tovább rajta,
Lelkét zubogó, tarajos fehér függönnyel takarja.
Fakérget, kavicsot és rönköket visz magával,
Megküzdve az elé vetett összes gáttal.
Itt állok mellette, szavak nélkül csendben,
S közben szeli zabolázatlan útját a végtelenben.
Észrevétlenül vagyok és leszek, mint a szikla,
Némán, szótlanul, vigyázva és óvva,
Elmozdíthatatlanul egy párban,
Örök társaként az élet írt magányban.
Kertész Emma
2016. június