Nem látom a napot, nem ragyog már rám
Úgy mint régen egykoron,
És nem mosolyognak a virágok sem,
Pedig még itt vagyok és érzem.

Téboly szelleme csókolta halál vágya,
Örök sötétségbe vezető út vonzása,
Mindentől és mindenkitől örökkön elválva,
Mennyekig emelkedő lélek másvilága.

Másvilágban szálló könnycsepp időtlen
Életjáték az élet csak játék? Vagy valóságban
Létezésben szerető illathomályon alvó,
Mi a lélek? és mi a halál csókja?

Elhervadt virágok szirmai pórrá zúzva,
Húsba tépő metsző gitár húrja.
Vak magányom reszketeg félelme,
Remegő görcsök vérző fekélye.

Úgy vágyom el innen mint az elmúlásba
Sóhajtott vágyakozás És tudom a lelkem
Örök nyugvó létezését hisz ismerem,
A nem haló valóságosabb világot.

Feladva az élet elveszett hitét,
Utolsó lélegzet felsíró sóhajként,
Istent kiáltva: miért és miért?
Majd némán lehullva őszi falevélként.

Nem volnék más, csak egy lehulló
Vöröslő falevél, mely kiszáradt
És kit elsodor a szél sáron és poron át,
Ki vesz észre és ki tép szét majd?

Bergmann Balázs és Kertész Emma

2015. szeptember 28.