Pokolban ülő fekete démona a sötétségnek, Unatkozván új játszópajtásokat kéret. De nem lelé örömét egyben sem, Így elindulá a Földnek felszínére.
Feljőve a mélynek sötétjéből, Nyilát szikráztatja kábító mérgétől. Célpontot keresvén egyenes jellemek szikláján, Gonosz játszmát űzve szívek ritmusán.
Mind eddig szilárdan álló sziklák, Átalakulnak mint földig bókoló lágy fűzfák, Önmagukat feladva és elveszítve ringanak, Sötét megmételyezett ritmusa szavára a dalnak.
Nem lészen nyugodásuk, csak űzve hajszolva vala, Örök végkimerülésbe torkolló vég tragédia. Érzik vesztükbe futó haláltáncuk, Míg elégetik a mélyből feltörő démoni máglyalángok.
De vannak kik összegyűjtött utolsó leheletük erejét, Nyakára fűzfa vesszejeként tekeredék, S szorítva fojtó láncként elnémítják a pokol hangját, Magukat mentve vérre menő Démoni játszmán!