feltörően vérző meleg vizű forrás, mely ömlik mint a patak.
Az anyaföld be issza lehulló könnyeid,
Ha van egy lélek, ki felfogja,
mint tengeri kagyló igaz gyöngyeit.
Figyelve ajkaid mondását,
gondolatid igaz szólását!
Ha létezik e lélek, ki szám igaz mondását szívébe zárva,
anyaföldként felitató kínzó könnyeim fájdalmát várja!
Az Úr tréfaja, eme sok érzelem,
mit belém teremtve oly megnehezítve létezem.
Ajándéka meg nem értettségem záloga,
eme földi létben örök magányomba zárva.
Hiába kiáltva minden érzelmem és gondolatom a világnak,
ha nincs fül, kibe szellőként lebbenve életet áld szíve virágának.
Könnyed mely egy csepp is, tenger a léleknek.
Le törlöm ha engeded,
és lélek szép szavával szólítlak Téged meg!
Homok az mit fúj a szél,
s légy te is szellő, szállj az élet szárnyán,
s érd el azt mire születtél!
Szent Egek! Ki fia borját ád nékem az Úr az utamon személyedben?
Versben beszél eme férfiú mint Én,
hihetetlen álom csupán, vagy mesebéli költemény?
Nem mese, sem Emese,
mert egy igaz Férfi ám ki Néked versel és érted ír,
mert kell Neked a remény!
Óóó! Szeretni, nem ismert fogalma ez az emberi lénynek,
hisz csak önzően önnön magát szereti a társa tükrében.
Tudod milyen az önzetlen szeretet?
A társad tenyereden tartva, óvó védő bástyaként ruha rajta.
Boldoggá téve lesni szavait, lelkét és a gondolatait.
Páncél az, mely szavad ád,
és egy pajzs mit úgy gondolsz meg véd tán.
De vesd le mellvérted,
s merj bízva keresned a hited!
Repülj, reppenj szelek szárnyán,
vágyaidat s álmaidat megtalálván,
s majd ha meg érkeztél, kizöldül az erdő és a rét,
Neked csivitel majd a madár és lelked végleg haza talál.
Ébren álmodás
(monológ)