Szapora lélegzet, lüktető vérben,
felfokozott gyönyörök lila ködében.
Édes mámor ajkaid vágya,
illatod örökkön magamba zárva.

Jer, jer hát bódítón kábíts,
örökkön úszva mámorba csábíts.
Ha fájsz, akkor fájjon, ha gyönyört hozol,
gyönyörrel felelek, hisz nékem úgy hiányzol.

Te vagy ki alamusziból harcost kéltet,
hegyeket, határokat, gátakat széjjeltépettet.
A céltalan enyészetnek értelmet adva,
őrült elementális benső erővel megpalástolva.

Tűzmadár szárnyának sóhajtása,
féktelen vad buja vágyak varázsa,
meghalni kész vagyok érted érzése,
neked adom mindenem önzetlenség könyörgése.

Sírva nevetés kettősé,
leláncolnálak és elengednélek dönthetetlensége,
mindig csak veled akarok lenni szenvedés öröme,
poklot és eget egyszerre felölelő különlegessége.

Sej virágom virágom,
tűz árjába borító égi szirom.
Friss harmatod tisztaságát szomjúzom,
lángjaid hevét magaménak akarom.

Kertész Emma
2015. október